…egy apró észrevétel.
Miért van az, hogy az emberek kétféle módon értékelik önmagukat?
Az egyik fele olyan emberekhez viszonyítja magát- és képes megelégedni az általa megállapított tények alapján önmagával- akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amik az ő “negatív” (-nak tartott) ellentétei… Mindenkinél van csúnyább, kövérebb, butább, szegényebb, betegebb….”agyhalottabb”. Miért dicsőség az általunk “rosszabbnak” tartottakhoz képest jobbnak lenni? Ez önáltatás. Egyáltalán nem motivál semmire. Inkább szinten tart…egyfajta szinten.
A másik fele a nála- szerinte- jobbnak ítélt emberekhez méri magát… A szebbekhez, a jobbakhoz, az okosabbakhoz, a gazdagabbakhoz , ez az érzés egy ideig motiválhat változtatásra, de az első kudarc után befullasztja a próbálkozásokat, és szintén szinten tart…azon az egyfajtán..
Az embernek senki máshoz nem mérhetné magát, csak a tegnapi önmagához. És senki máshoz képest nem tud változni, csak önmagához képest, és minden apró változás egy olyan irányba, ami közelebb viszi önmagához hatalmas siker. Nem dicsőség jobbnak lenni másoknál. Dicsőség jobbnak lenni a tegnapi önmagunknál. Átlépni a határainkat, szembe nézni a döntéseink következményeivel, tanulni a hibáinkból, megismerni számtalan lehetőséget, felülemelkedni azokon a korlátokon, melyeket mások által emelünk saját magunk köré.
Azért nem írni, rajzolni, énekelni, táncolni, lovagolni, futni, lélegezni, mert úgy érezzük akkor sem érhetjük el a másokban meglátott, magunknak vágyott csodát, a legrosszabb döntés. Nem másokhoz képest kell létezni…Nem másokhoz képest kell értékelni önmagunk, mert állandó konfliktushelyzetbe kerülünk a világgal, aminek azon felén, ahol az ember él nem létezik igazságosság. A másokhoz képest viszonyítás alapja hozzájárul az állandó rossz szájízhez.
Nekem nem jön be a viszonyítós játék az önértékelésben. Csak akkor van motiváció a fejlődésre, ha önmagunkhoz képest tudunk fejlődést elérni és ennek mi magunk vagyunk a jutalmazói. A mai világban ugyanis nincsenek egyenlő esélyek…és nem is lesznek.
