Valamelyik nap figyeltem a pályaudvaron egy fiatalembert, aki a padon ülve aludt szinte
egész délután. Néha feltekintett, de elég zavaros a tűnt a tekintete… Bizonyára, mint mások is errefelé be volt “lőve”… Az arca olyan ismerős volt… Azok a jellegzetes vonások… Rögtön előkerült az emlékek tárából az a kép valamivel több mint egy évtized távlatából, amikor ez a fiú kisiskolás korában reggelente majmot játszott reggel a diákjáraton. Csimpaszkodva himbálózott a busz hátuljában a kapaszkodón. Hiába szóltam rá, nem fejezte be… Egy reggel, amikor épp felszállt szóltam neki, hogy ide a jobb egybe foglaljon helyet, hogy lássam menet közben… Erre az anyukája felugrott a buszra, majdnem kikapott az ülésből, hogy mit képzelek én, az ő drága kisfia oda ül ahova akar… Valóban.. Most épp a padra..ahol épp eléri az álom… Belőve.. Tegnap is láttam… Egy kerítés tövében ücsörögve magánkívül. Ő az a kisfiú, aki oda ül…ahova akar…
