Tücsimami

…mégis nagyon bevésődött a tudatomba Szepes Mária Vörös oroszlánjában Saint-Germain gróf intése arra vonatkozólag, hogy az embernek mindent el kell kell követnie azért, hogy ne fázzon meg. Sokszor eszembe jut, főleg amikor “nyelési nehézségeim” akadnak… Hát vannak… Megint olyan kollégát kaptam, aki “seftes”… mivel nem rágalmazunk a tények bizonyításának hiányában, a magamra erőszakolt csendtől begyulladt azonnal a torkom.. Már megfigyeltem, hogy ha nem mondhatom ki, ami bennem van, a torkom begyullad.

Szerencsére szabadnapos vagyok, és még nagyobb szerencse, hogy még kedvező az idő a kert téliesítésére. A levelek továbbra is potyognak a fákról, eszembe jut a nénike, aki egy lapáttal és kis partvissal várja a lakótelep közterületén a társasház előtt ahol lakik, hogy lehulljon a levél a fáról… Minden nap…  Az is eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor más világ volt még. Most csend van, nem pittyeg a telefon, nem kell percenként megszakítani a munkát azért, mert valaki lájkolta a képemet a Facebookon, vagy hozzám szólt…
Csend van. Furcsa ez a csend… Jó érzés…más érzés…
Amióta nincs Facebookom, nem vágyom utazni, nem akarok Budapestre menni, s bár nem utazom mégis elég sok a feltöltésem az Instagramon (bár ez az ősz érdeme).  Idén más lesz a Karácsony is… Olyan spontán kezd lenni megint minden. Mivel nem látom, hogy mennyire más vagyok, mert nem vagyok online, kezd elmúlni bennem a kisebbrendűség és megfelelni vágyás, kezd visszatérni valami abból az időből, amikor csak cselekvés voltam túldramatizált gondolatok nélkül. Kicsit szégyellem, hogy  nem érzek bűntudatot a magára hagyott Emberek miatt, de mint tudjuk az élet nem áll meg… Ha meghaltam volna is távol maradnék a napi megosztásoktól, s lám még élek, sőt napi szinten szólok Hozzátok innen…jó legyen ez a kriptám, és legyek én az éjjeli szellem, de a hangom akkor is kihallatszik és meghallja az, akinek kell.. 😀 😛

Most a “türelem projekt” zajlik, ki kell várnom, míg belülről jön az utasítás a következő lépésre, de addig sem ücsöröghetek, hanem teszek-veszek végre a ház körül, egy évtizeddel el vagyok maradva a munkáimmal, egy évtizedet biztosan elrabolt tőlem a nagy kék halál azzal, hogy beépült a tudatomba és elhitette, hogy általa majd lehetek valaki.. Nem lettem több csak sokkal kevesebb.
Az egyetlen jó dolog azon emberek barátsága volt, akikkel a mai napig is egy úton haladunk tovább..  Sokszor próbáltam elhagyni a hajót, ám ahogy a türelmetlenségem ott is sürgetett, mégis ki kellett várjam az a pillanatot, amikor a legkevesebb kárt okozom a lelépésemmel önmagamnak. És a legkisebb fájdalmat azoknak, akik addig szerettek, míg nem jöttem el…