t.t.

…a MOSTban lenni kicsit sem olyan, mint aminek elképzeltem. Azt hittem, ha tartósan fennáll a jelenlét, az embernek nem lesznek vágyai csak sodródik… De ez nem igaz.

A Jelenlét, a Most egy másik dimenzió. Bár az események egymásutánisága megmarad, de eltűnik belőle az idő mint kényszerítő eszköz.

A Mostban mások a színek, az illatok..  Minden teltebb, kiteljesedettebb. A Mostban nincs stressz. Van izgalom, de nincs stressz. A Mostnak nincsenek kérdései….az egész jelenlét olyan, mint egy tükör, ami bennünket (a belsőnket) tükrözi, majd vetít ki a körülöttünk lévő világra.  A Jelenlét a Mostban a Valóság, mert a jelenlétben nincs színpad, mert nincsenek nézők, csak cselekvők… A jelenlétben nincsenek. problémák, csak feladatok és mióta a jelenlétben vagyok, minden feladathoz segítséget nyújt a Teremtés.

Hogy kerültem ide?

Már hosszú évek óta tanulom a tudatosságot. Volt idő, mikor egy délelőttös műszak (9 óra) alatt 54x kellett visszahívnom magam a jövőből, mert belefulladtam a “mi lesz ha” kérdések óceánjába.  Aztán jött egy depis hullám és bemosott a kétségbeesés tengerébe, depresszív lettem, amiben roppant módon ragaszkodtam a jövőtől való pánikomhoz.

Aztán tettem egy lépést kifelé a jól megszokott önkínzó, önsajnáló, önalázó komfort  nélküli zónámból és mint sok elmelény, kitaláltam magamnak egy képzeletbeli határt, – mint a december- és kijelentettem, hogy megünneplem a bátorságom azzal, hogy lekakkantom a holnapot, a 2019-et, a várható problémákat, a káoszt és decemberben boldog leszek.

Boldog vagyok.

Igenám! Csakhogy a boldogság egy (tudat)állapot jelzése. Hasonlítani tudnám a fájdalomhoz, ugyanis mindkettő csak a Mostban létezik. Tudunk beszélni róla, emlékezünk rá, hogy voltunk boldogok vagy voltak fájdalmaink,  de nem tudjuk az állapotot/fájdalmat felidézni. A fájdalom is, a boldogság is az idegrendszer, az agy (a kémia által szabályzott) válasza a jelenben bekövetkező változásokra.
Tehát megerőszakoltam magam azzal, hogy boldog vagyok és abban a pillanatban, amikor már nyitom a számat, hogy károgjak valami negatívot a holnapból, máris kijelentem, hogy BOLDOG VAGYOK…és a megszokásból gyülekezni kezdő feszültség vagy stresszmagok nem tudnak csírázni bennem.

Van, hogy sírásba fulladt bennem a Most, mert olyan intenzíven élem meg a pillanatot, a pillanatban lévő millió ingert, a soknak tűnő feladatot, hogy szétfeszít, de ahogy levonul az ár,máris haladok tovább a Mostban, a következő megélés felé.

Álmok, vágyak a jelenlétben.

Azt hittem nincsenek… Aztán rájöttem, hogy a Most mindent egyszerre tartalmaz. Sok pénzt, utazást, társat, házat, vagy akár megvilágosodást, kinek mi az érték, épp mire vágyik, csak nyúlni, mozdulni, tenni, lépni feléje kell a Mostban.
Megfogalmazása és elfogadása a saját teremtéseinknek. Minden ott van az Univerzum svédasztalán, ám az emberek többsége még arra is lusta, hogy levegye.   Várja, hogy mások elé tegyék. Ha valamin más a ruha, nem ad esélyt neki, az elképzeléseit úgy alakítja, hogy nehogy megfeleljen ami van, mert azzal munka van, akkor dolgoznia kell. Pedig tényleg minden elérhető…minden a hittel felturbózott elsősorban “lelki” munka és csak másodsorban fizikai.

Annyi lehetőségünk van lépni. De több a kifogás…
Ráfogjuk szülőkre, nagyszülőkre, dédszülőkre…a társadalomra, a rendszerre, a szomszédra, a kutyára…. ráfogjuk Istenre, a Sorsra , hogy miattuk nem léphetünk, majd visszazuhanunk a fotelbe, mert már az is fárasztó, hogy bűnbakokat keresgélünk a szar sorsunkért…. mindenki hibás azért, mert a Sorsunk könyvébe nem írtunk mást csak elégedetlenséget, csak sültgalambokat.  Ápoljuk a hagyományt, mert megtanultuk ápolni, de félünk meglépni az újat, mert azzal bizony munka van.. Nem csak évtizedek vagy évszázadok begyakorolt mozdulatait kell végigcsinálnunk a kikövezett légkondicionált úton, hanem bozótosba kell járni, mérgeskígyók között, és nem biztos, hogy ebben a dimenzióban talál a reggel…

Hát ezért jó a Most.. mert a Mostban a következő pillanat az évmilliók megtapasztalt tudásának hitt program mellett a szabad akarat irányítja, ha apáink minden S2358-es kereszteződésben balra léptek, nem biztos, hogy bűn jobbra indulni, és megtapasztani  mindazt a csodát, amire vágyunk. Mert a csoda soha nem a kitaposott ösvényen bukkan fel…csakis ott, ahol látható lesz a mi lábnyomunk a homokban…

Amióta boldog vagyok, nem stresszelek semmin… Nagyon fárasztó napjaim vannak, hiszen a mostban nincs várakozás, folyamatos a mozgásban, cselekvésben levés… Nem várom a következő pillanatot, mert a jelenlegi is tartogat megélnivalót… Végre megállt az idő…Kezdem érteni, hogy az emberi élet értelme se nem több, se nem kevesebb annál a megélésnél, ami a pillanat tartogat számunkra!