t.t.

. .. az egyik éjszaka rémálmom volt, vagy lehet nem volt álom. Az ágyam mellett egy alak állt. Félelmet éreztem, a testem mozdulatlan volt, benne én kétségbeesetten próbáltam elérni a mellettem alvó apát  kiabáltam is, de nem hallatszott ki a hangom a testem fogságából.

Napokig rossz érzésem volt.Sokat elemeztem a látottakat és megmaradt bennem az “én” és a testem helyzete. Nem tudom megfogalmazni jól,  a test csarnoknak tűnt és én nagyon kicsi voltam benne.   Ez a megélés elválasztotta a tudatom a testemtől.   

Aztán jött a következő megélés. Ami az egóm különállóságát tudatosította..  Olyan események vannak folyamatban, amik megmutatják a valódi énem. Miközben büszke lehetnék arra ami vagyok-  a büszkeség maga is egotermék – nem érzek semmit ezen az oldalon, ám közben pont azért, ami vagyok megint sérültem, mert úgy érzem magamra maradtam. Feltűnt, hogy iszonyúan fáj, hogy “rossznak”  tartanak azért, mert nem keresek kegyes hazugságokat, mert nem játszom, mert nem teszek olyat, ami szemben áll a jóérzésemmel, ám ami a fájdalmam felett áll és engem is megdöbbent az az, hogy még mindig itt vagyok, hogy nem menekültem el, nem adtam fel és nincs bennem most sem rossz érzés azért, mert azok akiket szeretek nem értenek, és nem magyarázom meg magamnak, hogy mit gondolnak, mit mondanak a hátam mögött és miért teszik, hiába tudom minden szavuk és döntésük. 

Igen nagyon fáj a lelkem…mostanában semmi sem müködik jól velem. Koloncnak érzem magam mindenütt… De valamiért mégsem menekülök el ahogy szoktam. Még nem.

Az utolsó pillanatban mindig felszállnak a hajóra még a legbátrabbak is, mert félnek ittmaradni a valósággal.  Pedig semmi más nem fog velük szembe jönni csak önmaguk.  A haldokló ember rémálma az igazság. Azt hiszem nekem békés halálom lesz, de már ez sem érdekel.