t.t.

Az önmegismerés útja elég ingoványos terep.

Aki eljut az ösvényig már épp elég kritikus önmagával szemben és elég bátor is ahhoz, hogy bekukkantson az önvalójába (ahogy én szoktam volt mondani: megismerje azokat a programokat, személyiségjegyeket, amit hordoz és amik befolyásolják a Földön elfoglalt helyét) szembenézzen önmagában azokkal a tulajdonságokkal, amiket esetleg másokban nem szeret.

Nem akarom újra előszedegetni a felismert, és a felismeréssel talán elfogadott, jobb esetben elengedett vagy javított hibáim.
Gyerekként nem foglalkoztam azzal, hogy mások milyenek, így nem foglalkoztathatott a kérdés, hogy én milyen vagyok. Ahogy visszaemlékszem a legrosszabbnak tartott tulajdonságom az volt, hogy nem feleltem meg az elvárásoknak sehol..
Sem gyerekként, sem diákként, sem sportolóként.
A nem megfelelés miatt folytonos csesztetésből a valóság ívének pattanásig való hajlítása (magyarul hazudozás) volt a legrosszabb, amit tehettem. De nem voltam irigy, nem voltam önző, nem voltam rosszindulatú nagyon (csak kicsit, mert azért csúfolódásban partner voltam 😛 ) nem bántottam az embereket, de bántottam a természetet , többnyire a bogarak voltak az áldozataim… Nem nagyon becsületem mások értékeit. Firkáltam a falat,becsengettem és elfutottam, loptam a kukoricát a város határában (meg néha a szőlőt , de nem sokat, csak mindig amennyinek a permetlevétől nem álltunk fejre)  … sorolhatnám a gyerekcsínyeket, mondván legalább nekem volt életem.
Kamaszként is elkövettem egy-két jóleső bűnt :P, ezek majd halálom után lesznek publikálva 😀 😀 😀 , aztán jött az a bizonyos túladagolt altató egy bokaműtét közben és elindultam a ma spirituálisnak nevezett úton. Először másokén.

Az önmegismerés folyamata friss, alig pár éves…
Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy az átlagos spirituális képességem miatt nem vagyok több mint jelerősítő és nem vagyok jó semmire a nagy gondolkodók világában (sem), elkezdtem önmagam felé és a belső hang irányába fordulni.
Nem tudtam, hogy ez egy olyan út, ami csak előre vezet és nincs visszafordulási lehetőség…
Ezen az  úton sikerül megismerni mindent, ami én vagyok.
Látom a gyerek ént és egytől egyig igyekszem javítani a hibáit..
Amit “elvettem” másoktól, azt visszaadtam, amit elpusztítottam, azt újra életre hívtam, ami másnak érték, azt tisztelni kezdtem, ami számomra fontos, arra egyre jobban tudok vigyázni. / nem tartozik ide a mobiltelenfonra való vigyázás 😛 /
Voltam irigy, önző és egoista is , de sikerült megmaradnom azon tulajdonságok között inkább, amelyekkel együtt tudok létezni.

Maradt itt nekem valami, ami ha visszapörgetem az idő kerekét a kezdetekig, addig a pillanatig, amikor a jelen életem tudatában idekerültem a Földre, akkor ez az egyetlen tulajdonság, ami meghatároz és ami miatt nem győznek miattam dolgozni az Őrangyalok, az a türelmetlenség…

Tegnap itthon tevékenykedtem és baromira elfáradtam.
Eszembe is jutott, hogy nem kellett volna egész nap olyan dologgal foglalatoskodjak, ami nem az én feladatom, ha annak idején nem kapkodom el a döntéseimet…
És újra visszapörgettem az időt.
8 hónapra születtem… pontosan egy hónappal előbb, mint kellett volna.
És ettől a pillanattól fogva mindent mindig azelőtt csináltam, hogy megértem volna rá…
Siettetem az időt…
Nem a változással van bajom , hanem a beharangozás és a megvalósulás (vagy meg nem valósulás) időpontja között eltelt idővel, mert megbénít…
Nehéz légzésem lesz és kővé dermedek a várakozási időkben.
Azonnal kezdődjön, azonnal legyen vége, azonnal akarom ami kitalálok, azonnal, most…. hogy legyünk mindenen túl…
Visszatérő hiba és tényleg minden rossz alapja az idő sürgetése, a várakozási -érési idő csökkentése.

Van egy játékom a tableten  (Homescape) amiben megfigyeltem a kapkodásom eredményét végül is büntetlen formában, mert nincs tétje…
Kapkodom és nem veszem észre a jobb kombinációkat, illetve későn veszem észre.  Figyelmeztetésként érkezik mostanában ez, hogy álljak le a jövőm előre tervezésével, főleg a B verziókkal, mert nem a B verziók miatt vagyok itt.
Én az A verziót kell megteremtsem, az az én vágyaimnak megfelelő útirányt választani, abba tolni az energiát, a B a második, az arra az esetre, ha az A nem jön be nem lehet opció, mert nem lehet így teremteni csodát, ha máris új utak fele fordulunk.

Itt jön a képbe a munkám.. az egyetlen pont, amiben nem vagyok türelmetlen. 😉
A munkámban kapcsolatban vagyok az “idővel”, mert “időhöz vagyok kötve”. Kicsit kontrasztos, hogy számomra szabadságot jelent az időhöz való kötődés ilyen formája, mert  a meghatározott idők közti “szünet” az enyém… Ha nem lennék időhöz kötve, nem tudnék mit kezdeni a szünetekkel.. mert nem lennének 😉
Talán át kellene ültetni a mindennapokba is… A két változás közötti szünetet nem aggodalmaskodással kitölteni, hanem mindennel, amire a változás után nem lesz lehetőség… Avagy… A születés és a halálunk között is egy nagy szünetben vagyunk…  Mert az idejövetel és a távozás kötött…de azt, hogy közte mivel töltjük az időt ki, hogy aggodalmaskodunk, vagy sürgetjük tovább az időt a távozás pillanatáig végül is az egyén döntése…Akkor, ha elég tudatos… ha nem, akkor eldöntik helyette mások.

Amikor sürgetem az időt, akkor épp ki akarok hagyni egy-egy leckét Például legyen fizetés, mert elcsesztem a pénzt, igaz nem magamra, de mégis…sosem tanulok meg másfajta beosztási módszereket, ha holnap megint 10-e. (pedig már 524 féle módszerrel próbáltam beosztani 😀 )
… Nem fogja hagyni a Felsőbb Én, hogy kimaradjanak ezek a feladatok.
Addig ismételtet egy leckét, míg nem lesz elégséges a továbbhaladáshoz.
De minél türelmetlenebbül állunk neki a feladatnak annál rosszabb lesz az eredmény…

Már többször rajta kaptam magam a türelmetlenségen időben és sikerült megakadályoznom, hogy újabb katasztrófát jelentsen a döntésem az életemre. Mondhatnám azt is, hogy ha nem történnek meg ezek a dolgok, az elhamarkodott döntések, akkor most nem vagyok itt…
Biztosan itt lennék, csak sokkal “előrébb”.
A nagy depresszió idejében sokszor hallottam a Belső Hangom azt mondani, hogy “elmúlik”, meglátod “más lesz”… Sokszor leírtam ide, hogy sosem tudtam hinni ebben, mert nem változtak a körülményeim látványosan. Ám mégis igaza lett a Belső Hangnak, mert szinte minden megváltozott bennem az utóbbi 2 esztendőben.

Az általam értéknek tartott tulajdonságaim előtérbe kerültek , és más szemmel látom a világot. Az idő sürgetéséből származó fájdalmam leszámítva semmi problémám nincs, mert megélőből megfigyelővé emelkedtem és onnan nézem miképpen reagál emberi lényem a mindennapok feladataira, problémáira, az emberek hozzám való viszonyára…

A jövő évre már optimistán megvásárolt naplómban a jelen dátumokhoz felírtam pár”aggodalmam” ami miatt türelmetlenség vett úrrá erőt rajtam. Érdekes lesz majd a napján -valószínűleg már megoldódott dolgok lesznek- szembesülni azzal, hogy egy évvel az előtt miért “aggódtam szarrá magam”, és úgy lett-e ahogy a Belső Hang mondta.