t.t.

Depis időszakot élek. ( ha valaki nem vette volna észre)
Azt mondaná erre Apa családja (amit szokott), hogy olyan nincs, hogy depresszió , csak unatkozó ember. Nos még a legádázabb ellenségemnek, a nagy Birkapásztornak sem kívánom , hogy depresszió szele csapja meg önző elméjét, mert iszonyat kínokkal jár nem meghalni benne.. A legkönnyebb lenne leugrani a hídról, minden nyomorék érzést magunk mögött hagyva, nem pedig erőszakolni magamba a Mostot, a jelenlétet és minden támadó gondolatra ráhúzni a megfelelő sablont, hogy mi a szarért kell most pont ezeket “hallgatni” az agyam helyén visszhangozva a koponyám rejtekeiben…

Ma a realitás mentett meg bennem egy küzdelmet és ezt most fontosnak találom megosztani mindenkivel akihez eljut.

A realitás amúgy gyilkos dolog, mert megöli a vágyat, megöli az álmokat, szürkére festi a képzeletet. A realista ember számára minden szögletes, nincsenek ívek, sem kanyarok..nincs más irány csak az egyenes, nincs más út csak a kitaposott… A nagy “tesztek” szerint én nem vagyok realista, mégis úgy érzem nagymértékben befolyàsolja a döntéseim a valóság.

A realizmus általában nem hat kedvezően a depressziós hangulatra, ugyanis akinek az agya a depresszió (az én megélésem szerint a depresszió egy kémiai folyamat a testben,ami bizonyos hatàsok együttállásakor jelenik meg az agyban és olyan gondolatokat halászik le az Univerzum gondolatfolyamából,ami a saját állapota fenntartására ösztönzi, tehát a depresszió egy önpusztító program, ami az emberi mivoltból való önkéntes távozást szorgalmazza vagy kizárja a gazdatestet az épelméjűek világából, mindkettő állapot megszabadít a felelősség tudata alól,hogy itt tartózkodunk a Földön...) hatása alá kerül a valóságból merít témát a félelmei táplálására.

Ám ma megmentett a realizmus attól, hogy csúszva-mászva próbáljam menteni a ”barátságot” egy olyan emberkêvel,aki engem,mint eszközt használ fel arra, hogy érzelmeket , figyelmet csikarjon ki azoktól,akiktől ő fordult el, akik mindvégig ott vannak vele,érte… Nos én mit akarok egy olyan embertől, aki képes a szeretetem eszközként felhasznàlni ? Megváltoztatni?

Embert nem lehet megvàltoztatni! Nem lehet meggyőzni senkit a hite hamisságáról, mert neki az az igazsága. Nem lehet, és nem is kell. Mindenki a saját megélése, tudása szintjén mond ítéletet mások felett! Ha azt szeretném, hogy szeressen, fel kellene emeljem magam mellé,hogy lásson a valóságomban…De értelmetlen … Reálisan gondolkodva olyan dolog maratom szét a lelkem, ami valójában a csodám… Van èrtelme megpróbálni mindig megmutatni az önvalóm azoknak, akiket nem is érdekel?

Mert veszteség ért…és meg akartam őrizni a csodàt….és annyira fàjt,h nem tudtam megmenteni, hogy felrobbant a kémcső és rászállt a lelkemre a depresszió kékes fekete démona…olyan nehéz volt ma már a súlya,azt hittem megfulladok.  Aztán realitás….embert nem lehet megvàltoztatni ,ember csak megváltozni tud belülről,ha nézőpontot vált…a saját érdekei szerint. Szóval köszönöm démon…most mehetsz. Ha valaki velem akar temetni egy csodát,tegye….velem,de nélkülem…☺️

Amúgy jó lecke ez nekem… én sem fogadok el mindenhonnan szeretetet… mert nem bírom el a súlyát. Most legalább tudom milyen rossz annak aki adna,de nem fogadom. Ő sem hibás…én sem…

Azt hiszem már csak egy ember van a Földön,akinek nem bocsájtottam meg az ellenem elkövetett bűneit…Még nem jött el az ideje.

Viszont magamat feloldozom…mert én képes vagyok változni a saját hibáim felismerése által…