t.t.

Nem túl jó dolog a realizmus, de megspórol egy csomó energiát.
Nem elég, hogy önmagunkat ismerjük, mert nem mindenki működik hozzánk hasonlóan.
Én például nem tudok haragudni senkire , aki bánt vagy egyszerűen csak (ki)használ, csak elszomorít, hogy csak erre vagyok jó. Nem szoktam elfordulni, nem változtatok a szokásaimon, gond csak akkor akad, ha az általam szeretett , vagy kedvelt vagy tisztelt, becsült személy hirtelen megváltozik az irányomban.

Nem írok le konkrét esetet, mert már nem tartom fontosnak kiírni belőlem, olyan kétségbeesetten próbálkoztam megérteni, elfogadni, utána nyúlni az eltávolodónak és tervezgettem, hogy megkérdem, hogy mi a köze a kettőnk viszonyának az ő más emberekhez, családjához való hozzáállásához? Miért én vagyok a bűnbank…? 😦

Aztán megkérdezte a Belső Hang tőlem, hogy vajon mi értelme van egy távozótól , egy távolságtartótól, a rajtunk kívül eső világtól számom kérni azt, hogy miért változott meg a hozzánk fűződő viszonya?
Csak mert akinek megváltozik…. az már soha nem lesz olyan, mint előtte. Semmi értelme az emberek után nyúlni, akik már nem szeretnének velünk több időt tölteni, mint amennyit tesznek kényszerből, vagy unalmukból.
Ám nekünk meg nem kötelező ezeket a perceket elfogadni tőlük, ha folyamatosan fennáll a rossz érzés, amit a távolságtartásuk okoz.

Mi értelme van ebben a világban annak, hogy “IGAZAM VOLT”?  … Mi értelme az igazunknak, ha így is úgy is egyedül maradtunk? És mi értelme egyáltalán az emberi kapcsolatoknak, ha úgyis úgy bánunk velük mások, mint az egyszer használatos tárgyakkal… amikor kilépünk az ajtón, a kuka mellé dobjuk…

Semmi értelme semminek.