soulleadertucsi®

Amikor közeledtem a megálló felé meg kellett jegyeznem, hogy szegény kisember, aki régen mindig itt vágta a füvet, és már többet sosem, ha itt lenne, akkor most nem érne mellbimbóig ( jó tökig..majdnem ugyanaz már) a gaz…
Aztán leszálltam  és mivel mindenféle zöld és nem zöld virított, gondoltam hátha találok valami témát a napi képemnek…
Amióta ilyen kövér vagyok és amióta nem mozgok eleget ( biztos van a kettő közt rokonság) no meg mióta szétkaszabolódott szikék által, majd merevedett csavarokkal a térdem nem tudok kellő alázattal lenni a világgal szemben, csak kínok árán.. Most mégis úgy éreztem, hogy valami guggolásfélét kellene produkálni, mert virágzott az útifű és körbe-körbe dongott- onnan fentről jelentéktelennek tűnő virágán– a méhék hada.

Szóval gondoltam lövök egy képet és elleszek vele, és tettem is …és csak a buszon tűnt fel a fotók visszanézése közben, hogy valami másik világba cseppentem.  Ami fentről gondozatlan káosznak tűnt, gyomnak,  haszontalannak, az onnan lentről egy csodálatos miniverzumnak… Egy teljesen más világnak..

Semmi extra… csak egy kis lándzsás útifű…ittam eleget a szirupját, még csak nem is gaz, hiszen fűben- fában orvosság… És a képet nézve, éber álomba merülve, mint egy méh repkedtem  a magasból jelentéktelen, ám innen lentről monumentálisnak tűnő, tökéletesen kidolgozott  díszes virágok között…  Szembe jött velem a zengőlegyek hada, kövér katicák mászták a tetűtelepeket, hatalmas fehér pillangók táncoltak a lenge nyári szellőben  s közben  idegszál hasogatóan brekegett –100 béka hangján– alattam a minap a buszba szerelt vadiúj lengéscsillapító/ “médindzsemeni”/ minden apró billenésnél …. Egyszerre voltam emberek világában, a mindent letaposó, levágó, saját tar lelkükhöz igazító görcsös rendere vágyó emberekében és repültem hártyás szárnyakon  a Teremtők által tökéletesre tervezett káoszban, fürödtem a virágok porában, táncoltam lepkékkel, habzsoltam kövér tetvek édes nedvét a katicákkal…

Ez csak egy fotó…. egy pillanat, a nyögve leereszkedő, majd fájdalmasan felemelkedő emberi lélek egyetlen pillanata, amit ajándékba kapott a Teremtőjétől…

Feltörtek belőlem az emlékek, mert nem tudok elmenni azon dolgaim mellett, amikor én is a körém teremtett ajándékba kapott csodát pusztítottam. Amikor ennek az útifűnek a fejét saját szárából képzett ” íjba” fogva repítettem, amikor környezetórára büszkén vittük a bogárgyűjteményt, számtalan gyönyörű bogár tetemével, akik napokig szenvedtek az ajtófélfába szúrt gombostűn, míg visszaengedte őket a Teremtő a közösbe… Ez így volt…Mindig elszégyellem magam az emlékeim láttán, ám büszke is vagyok, mert az én gyerekeim már nem reptettek madzagra fűzött cserebogarat és nem vágytak égő cigarettát nyomni a béka szájába, mint tette előttünk egy generáció pusztán szórakozásból..  (mi) már nem ölük pusztítunk “élvezetből” és ha mégis az asztalunkra vágyjuk állattársaink biztosítjuk számára a “kegyes” szenvedéstől mentes távozást a dimenziónkból…

Díszes útifű előhozta belőlem az emlékeket, “megbocsátatta” (ennek a szónak a helyességét nem tudom összehozni) velem a természet ellen elkövetett és elkövetendő bűneim… Beengedett a világába és ezért hálás vagyok… Láttam a csodát, és köszönöm, hogy ezúttal nem eltiprója, hanem részese lehettem ennek a kis mini univerzumnak, ami körül vesz bennünket…