Tücsökfalvi Tücsök

kézzel írott sor(s)ok

Sokáig gondolkodtam, hogy miképpen osszam meg a közlekedésben tapasztalt -számomra- pozitív megélésem,
mert a negatív megosztásokra kevesebb rosszindulatú vagy kioktató megjegyzés érkezik, mint a pozitívra.
Abba mindenképpen szükséges belekötni és cáfolni,
nehogy az ember véletlenül jól írjon le valamit vagy jól érezze magát.
Néha komolyan büszke vagyok, hogy annak ellenére,
hogy mennyire átjön a hallgató ember véleménye is a megosztásaim láttán,
még képes vagyok arra, hogy újra “tollat” ragadjak.. 😀


Bár tegnap úgy vettem észre,
hogy ha sikerélményem van az élet bármely területén (általában csak a spontán reakcióim a másik ember helyzetére -avagy segítségnyújtás ami tőlem telik) akkor sokáig nem érdekel senki véleménye rólam,
csak ahogy múlik ez a feltöltött állapot,
úgy kezdek el megalázkodni a nálam dominánsabb, vagy
inkább fogalmazzunk úgy: kegyetlenebb emberek előtt.

Amikor dolgozom vannak olyan szituációk, amiben a nagy gép (busz) lomhább mozgása, vagy lassú haladása miatt
igyekszem segíteni a gyorsabb járművek haladását…
Például nem hajtok be eléjük a körforgalomban, holott a távolságuk miatt megtehetném, vagy nem hajtok ki eléjük olyan megállóból, ami után olyan útszakasz jön, ahol tudom, hogy nem tudnak megelőzni.
Ez a fajta “előzékenység” csak akkor “jó” ha nem csak elém, hanem mögém is látok és a nagy “jóakarásommal” nem okozok másnak kárt.
Én nem szeretem például, ha a városi körforgalomban valaki udvariaskodik, mert sosem néz maga mögé
és bizony kellemetlen, mikor hátulról megbillentik az elsőbbségéről lemondott autóst.
Az előzékenység akkor jó a közlekedők között, ha az jóval előrébb(és hátrébb) látva előre jelzi a
szándékát. De az én megélésemnek(örömömnek) nem is ez a lényege.
Hanem az, amikor ezt a fajta “magatartást” felismerik és ezt jelzik.

Nem sértésként a saját nemem iránt, de a közlekedők között kizárólag a férfiak ismerik fel a haladás segítésére
irányuló szándékot és nagyobb százalékban engednek ki a megállóból is a férfi vezetők, mint a hölgyek.
De ha már statisztikázom, akkor úgy lehetne kategorizálni, hogy az idősebb urak és a fiatalabb hölgyek
sokkal udvariasabbak a közlekedésben, mint az idősebb hölgyek és a fiatalabb férfiak. 🙂
Én például nem szeretek autót vezetni. Inkább utazom busszal , vonattal…
Nem szeretek közlekedni kisautóval mert már félek a közúton.
Tartani kell a (főleg kelet felől érkező)kamionosok, munkásokkal tömött kisbuszok,
szintén munkásokkal tömött platós kisteherautók
illetve luxus árkategóriás autók fejüket magasan hordó sofőrjeink “sietős” és olykor pofátlan vezetési stílusától,
de például az én halálom
tutira az éjszaka a kisautómmal hazafele robogásomban velem szemben érkező gumigyáros szerződéses busz sofőrje fogja okozni, mert úgy közlekedik azon a szar úton, hogy egyszer az árokba kényszerít… igyekszem is vagy nagyon sietni és elhagyni az útszakaszt mire jön, vagy megvárom míg kiér… ez nagyon gáz egy 25 éves hivatásos jogsival a zsebemben.

Nemrég a 6-os főúton érkeztünk hazafelé Dunaújváros felől, amikor egy motoros csapatot észleltünk magunk mögött.
Amennyire lehetett lehúzódtunk, had menjenek. Ők is észrevették és köszönték a szándékot. De meg szokták köszönni a mentősök is a segítséget a haladásukban.
Ezek olyan magasztos pillanatok nekem.
Amikor valaki az élet bármely területén(például a boltban, amikor előre engedjük azt, akinél kevés a cucc) észleli azt,
hogy az emberben megvan a szándék arra, hogy “segítsen” a maga módján és ezt jelzi,
akkor úgy érzem, hogy van értelme ennek az “előzékeny” “empata” létezésnek,
ami inkább átok mint áldás, mert sokkal több a negatív reakció, mint a pozitív, mégis a pozitívakkal sokáig feltöltött
állapotban vagyunk, míg a negatív megnyilvánulásoktól rövid ideig szomorú csak az ember.
Én is mindig jelzem, köszönöm a jószándékot…
Akkor is jelzem, ha tudom, hogy elcsesztem valamit…mert előfordul vezetés közben, ha
nem látok valakit, vagy a lendület miatt (nem nagy sebességet jelent, hanem dinamikus mozgást amit egy “gondolok egyet és átmegyek a busz előtt a zebrán” ötlet miatt )nem mindig célszerű fékezéssel megszakítani.

Tegnap megéltem, hogy nekem lételemem a spontán “segítség”, és nagy örömöt okoz,
ám csak a spontán, és nem a tervezett, nem szervezett, nem a mások kitalációja szerint végrehajtandó “segítségnyújtás” hanem a hétköznap emberének a mostban nyújtott “jó pillanat”. És ahogy érzem ez mindig kölcsönös.
És talán nincs veszve minden. Mert ameddig észleli valaki a szándékot
hogy a saját hátrányomra őt előnyhöz juttatom, amíg ez nem természetes, és nem elvárható, addig megmarad bennünk
a tisztelet egymás iránt és szándék, hogy valamivel mi is hozzájárulhassunk mások legalább egy jó pillanatához.

Köszi, hogy hozzá(m)szólsz !

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Bagoly mondja

Huhogok a sötétben...

Judit blogja

Mindenről szól

CSENDES FORRADALOM

A Tudat evolúciója

Netfisz napjai

kézzel írott sor(s)ok

NotToPutPublications

Not To Put Too Fine A Point On IT

Netfisz Blog

Élet Netfisz szemén keresztül

angellilith.wordpress.com/

"Én vagyok a hírnök, én vagyok a hír, mindegy, hogy ki szeret, de ért, aki érteni bír"

Férfiak, nők, ilyesmik...

...minden annyira determinált...

Angel Lilith - Verseim

...aztán megpróbálkoztam a versírással is...

Amon Ra

Gondolatok, dallamok, üzenetek

%d blogger ezt szereti: