t.t.

kézzel írott sor(s)ok

Tovább súlyosbodik a helyzetem (a gyomorideg lassan megfojt), az éjjel már végrendelkeztem
Mi az oka a gyomoridegnek?
A stressz?
Valós vagy vélt dolgok miatt “stresszelek”?
Mindenképp szét fogom szedni ezt a dolgot, mert kicsit sem arról van szó, hogy mi folyik a felszínen,
mindinkább arról, hogy mi van a színfalak mögött.
Sürgősen megoldást kell keresnem arra, hogy tudok egyensúlyt teremteni az énvalóm és az egóm között…
Sokféle megfogalmazást találtam az EGO (Én) szóra, sokféle tanító sokféleképpen fogalmazza meg ugyanazt
Röviden Eckhart Tollétől:

Tudom, hogy milyen karakterem van, melyek azok a személyiségjegyek melyekből felépítem azt az ember, akivel
a legszívesebben azonosul bennem a “lélek”.
Mindenből van bennem elegendő, a negatívumokból pont annyi, amennyi a pozitívumokból.
Kiegyensúlyozottnak kellene lennem.
A téveszméim azok melyek a negatívumokat helyezik folyton premierplánban bennem,
ám furcsa, de az ego fogalmával szemben én NEM másokhoz viszonyítom magam,
azért nem, mert senkivel nem cserélnék egy pillanatra sem életet, nem vagyok emberi sorsokra irigy, sosem voltam..
hanem a “legszívesebben én” és a “jelenleg futó programom” hasonlítom folyton össze és ebből támad a legtöbb konfliktus.

Ezek szerint a “legszívesebben (ilyen lennék, vagyok) én” egy fikció?
Valamiféle személyiségjegyekből összegyúrt kényelmes egyveleg?
De akkor ki, vagy mi az a “jelen futó program”-én?
Miért van kettősség?
Mit kellene tenni most?
El kellene fogadni ami van?
De nem akarom elfogadni, mert borzasztó az ami vagyok.
/ itt most az elfogultságukról híresek hallgassanak!/
Vagy akkor szemléltessem az ellentéteket, hogy könnyebb legyen érteni?

Az a valóságom, aki legszívesebben vagyok megtalálható a buszon munka közben mint ember és megtalálható a blogban itt,
mint blogger… Nagyon szeretem ha körülöttem az embereknek vannak jó pillanataik.
Mivel tisztában vagyok azzal, hogy senkit nem lehet “megmenteni” így szeretek adni jó pillanatot…
Például azzal, ahogy a munkám végzem.
(tegnap mondjuk szerintem T.bácsit otthagytam a város szélén,
mert nem állt a megállóban és ettől rossz pillanata volt, de mire észrevettem,
hogy valahol félreállva dekkolt és tápászkodik, nem volt esély rá, hogy megálljak,
így nekem is rossz volt a pillanat és még most is az, ha
eszembe jut, de ezt még lemeccsezi velem úgyis…
)
Mint az utasok, mind a kollégák, mind a többi közlekődő felé…
Vagy itthon,hogy igyekszem ehetőt főzni, magamért nem tenném,
vagy igyekszem emberi körülményeket teremteni a mindennapi disznóólból
(ha egyedül lennék nyilván nem kellene ezt újra és újra és újra)
vagy az interneten, ahol a jó reggelt képek vannak akiknek örömöt okoznak…
Szeretettel készülnek.. Nem nekem, hanem nektek…Nekem mindegy…én nem reagálom az ilyen
megosztásokat…(furcsa ugye? 😀 )
Az írások, ha viccesre sikerülnek, az is egy -egy jó pillanat.

Ám van egy másik valóságom is.
Őt próbálom megérteni most.
Tudjátok én olyan emberekhez kötődöm, akik nem értékelik azt az embert aki szeretnék lenni.
Nem értékelik a buszvezetőt, az előzékeny “sofőrt”, a jó reggelt képeket, nem értékelik a rendem,
nem értékelik az írásaim. Kerülik ezt az énem. Én mégis ragaszkodom hozzájuk.
Ez a ragaszkodás okozza a problémát és ez a ragaszkodás okozza a fájdalmat.
Tartozni valahová ahol nem szeretnek?
Tartozni valahová, ahol csak “eszköz” vagy, pótolható vagy?

Ilyenkor elgondolkodik az ember. Hogy mit tegyen, mi a hiba?
Biztos, hogy azokhoz kellene tartozni- egyáltalán kell-e tartozni- akiknek elég egy
“jó pillanat” mert nincs több dolgunk egymással (és ez így van jól)
Vagy oka van annak, hogy olyanokhoz próbálunk kötődni, akik nem értékelik a számunkra fontos
dolgokat bennünk? Tanítás lenne? Talán ők biztosítják azt az egyensúlyt, ami nem engedni, hogy egy
jó pillanat okozása miatt elhiggyük istenkirályi mivoltunk.

A probléma itt inkább a megéléssel van. Miért is akarnánk, hogy mindenkinek jó legyen velünk a pillanata, ahogy mi sem akarhatjuk, hogy csak a jó pillanatok
tartsanak miket össze. Mert a fejlődés pont nem a jó pillanatokból építi fel a lépcsőt a következő szintig, pont azokból a kövekből építkezik, melyeket kínkeserves munkával fejtettük, és a munka közben átélt igazságokkal lettünk aztán erősebbek és bölcsebbek.

Talán ebben a Coopra idézetben benne van a válasz.
Függőség…
Tavaly ilyenkor nagyon boldog voltam, mert volt egy kis közösségem, ahol minden nap megnevettetük egymást.
Aztán volt a közösségben valaki, megelégelte ezt a jókedvet. Feloszlottunk… Iszonyatosan fájt. Nem beszéltünk róla, nem
tartotta senki fontosnak, hogy megőrizzük ezt a csodát.
Azóta rettegek, ha valami jól működik, mert minden kezdetben máris látom a végét.
És ha látom, akkor magam teremtem azt.
Először úgy gondoltam, hogy hallgatásba és remeteségbe vonulok, mert nem hiszem, hogy
a szívem nem szakad meg egy újabb barátság elvesztésében, aztán szembesültem vele, hogy
ha igaz is, amit érzek elébe megyek és magam teszem tönkre, nehogy ezt más tegye meg.
Pontosan úgy, ahogy ma rávilágított a Lányom, hogy azért ócsároljuk egyfolytában magunkat ( ez hagyomány itt kettőnkben)
ne más tegye… Így mi előre elássuk magunkat, másnak nem kell… Szerintem nem viseljük el a megszégyenülést, azt, hogy
mások bánjanak el velünk majd nevessenek rajtunk a szomorúságunk láttán.

Talán jobban be kellene vállalni a fájdalmat.
Igen…azt hiszem ez az egy probléma van köztem és köztem…
A vágyott énemben nincs fájdalom a más emberek viselkedése miatt. Csakis az általam elkövetett hiba a hiba és az miatt
tudok fájni, míg a jelen futó program szerinti énem egyfolytában csak fáj… Mindenért…Ha nincs miért, akkor
talál rá okot. Ha nem bánták addig “egózik” míg valaki meg nem unja… Kiprovokálja a háborút…
De ez nem én vagyok…
Sosem voltam ilyen.
Gyávaságra vall…
Lelövöm magam, nehogy te lőj le…
” bocsi de szar lett a kaja..” (ismerős?)
” jaj bocsi csak ilyen……”
Előre vetített csalódásra való trenírozás….aztán a “nem is olyan szar ez” hazugság által kiváltott műöröm bezsebelése…
Basszus…ez nagyon nagyon gáz…de én tényleg így működöm.

Talán egyvalamit kellene tudatosítanom.
A cselekedeteim mindig a vágyott ént tükrözik. A szavaim meg általában azt fos programot, amit
védekezésből kreáltam. Talán azért intett csendre a Felsőbb én, az Őrzők, a Belső hang, mert ha nem nyitom ki a szám,
akkor nincs baj. Ha nem beszélek, nem írogatok senkinek és nem válaszolok, nem egózom.
Ha nem gondolkodom azon, hogy holnap faképnél hagynak azok, akiket szerettem volna
megajándékozni azzal az énnel, amit nem akarnak elfogadni bennem, akkor nincs baj.
És akkor sem lesz baj, ha végül mégis egyedül maradok.
Mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy megpróbáltam az lenni, aki lenni szerettem volna.
És néha sikerül..
Még azt kell megtanulni, hogy nem kell megfogni egyetlen jó pillanatot sem.

EGO” bejegyzéshez ozzászólás

  1. angellilith szerint:

    “De akkor ki, vagy mi az a “jelen futó program”-én?
    Miért van kettősség?
    Mit kellene tenni most?
    El kellene fogadni ami van?
    De nem akarom elfogadni, mert borzasztó az ami vagyok.”
    Ezzel pont így vagyok. Általában bírok az lenni, aki szeretnék, de van pár ember, helyzet, ami olyan mélységeket hoz ki belőlem, hogy én is elborzadok. Tudom, hogy tanulás, meg ilyenek, de nagyon rosszul tanulok, úgy látszik. :S
    Olyankor legszívesebben örökre elmennék egy lakatlan helyre.
    (Nem, nem a fiam, ő más, de úgy is kezelem)

    Kedvelik 4 ember

  2. Tücsi szerint:

    Tudom, hogy nem Valentin…
    Nem is lehetne odakategórizálni…
    Hmmm
    Mondani kellene, hogy érdekes párhuzam, de mitől lenne érdekes, ha egyszer mi egy helyről származunk?
    Áh… Lehet, hogy onnan hoztuk?
    Lehet hoztuk, hogy még javítva vigyük majd vissza… Igen… Programhordozó programozók…

    Kedvelik 2 ember

  3. Amon Ra szerint:

    “Programhordozó programozók”, akik a magukkal hozott átprogramozott program töredékét viszik vissza az eredeti programba.
    Így mindig oka van a leszületésnek.

    Kedvelik 3 ember

  4. Tücsi szerint:

    Igen, jöjjünk, de ne így…csak nèha… nézzük meg hogy állnak az emberek…és hagyjuk őket…én nem akarok.☹️
    Minden tudatossàgom erre irányul, hogy neeeeee kelljen újra újra és újra…..😑.

    Kedvelik 2 ember

  5. Bagoly39 szerint:

    Ahol magasság van, ott mélység is. 🙂

    Kedvelik 3 ember

  6. Tücsi szerint:

    Most olvasom a Vörös oroszlánt 5-ödször…valóban ahol van magasság ott van mélység is..

    Kedvelik 2 ember

Köszi, hogy hozzá(m)szólsz !

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

CHARON INSTITUTE

The New Eon

Bagoly mondja

Huhogok a sötétben...

Judit blogja

Mindenről szól

CSENDES FORRADALOM

A Tudat evolúciója

Netfisz napjai

kézzel írott sor(s)ok

NotToPutPublications

Not To Put Too Fine A Point On IT

Netfisz Blog

Élet Netfisz szemén keresztül

angellilith.wordpress.com/

"Én vagyok a hírnök, én vagyok a hír, mindegy, hogy ki szeret, de ért, aki érteni bír"

Férfiak, nők, ilyesmik...

...minden annyira determinált...

Angel Lilith - Verseim

...aztán megpróbálkoztam a versírással is...

Amon Ra

Gondolatok, dallamok, üzenetek

%d blogger ezt szereti: